A gyógyszerek esetén az az optimális, ha a kívánt hatást minél gyorsabban, minél kisebb dózisban fejtik ki és emellett minimalizálhatók a mellékhatások. A hatóanyag kifejlesztését követően segédanyagok hozzáadásával és gyógyszerformulálási technikák segítségével próbálják optimalizálni, forgalomba hozáshoz megfelelővé tenni a készítményeket. A forgalmazott gyógyszerhatóanyagok körülbelül 40%-a, míg a fejlesztés alatt állók 90%-a tartozik a vízben rosszul oldódó vegyületek közé. Ez a hatóanyag fejlesztésben tapasztalható trend kihívást jelent a gyógyszeriparnak, hiszen a gyenge oldhatóság legtöbb esetben korlátozza a biológiai hasznosíthatóságot is. A megoldási opciók közül igen elterjedtek a különféle részecskeméret csökkentő és amorfizáció eljárások. A szemcseméret redukálásával megnő az aktív felület, aminek köszönhetően általában javul az oldódási arány és a transzport karakterisztika, így az emberi sejtek gyorsabban fel tudják venni a hatóanyagot, míg amorfizáció esetén a kristályrács hiányából adódó magasabb energiaállapotnak, a rendszeren belüli nagyobb mobilitásnak a következménye a nagyobb oldhatóság.

Az impulzuslézeres abláció alkalmas arra, hogy tömbi anyagból mikro- és nanométeres méretű részecskéket állítsunk elő, melyek kristályossága is változhat a besugárzás hatására. A lézerparaméterek és a kísérleti körülmények megfelelő megválasztásával szerves és szervetlen részecskék előállítására egyaránt találhatunk példákat. Az előállított részecskéket elsősorban kémiai összetétel szempontjából szükséges analizálni, hogy degradálódtak-e a besugárzás hatására, melléktermékek keletkeztek-e és ha igen, milyen vegyületek és mekkora mennyiségben. Másodsorban a részecskék méretét, méreteloszlását, morfológiáját és kristályosságát kell vizsgálni.

Az előadásban vízben rosszul oldódó nem-szteroid alapú gyulladáscsökkentő, fájdalomcsillapító hatóanyagok (ibuprofen és meloxicam) nanoszekundumos és femtoszekundumos impulzuslézeres ablációja kapcsán végzett kísérleteinket és az elért eredményeket mutatjuk be.